Másfél éves szülőségünk

Mostanában néha magunkra nézek. Ahogyan működünk csendben nap, mint nap, mint család hármasban Emmával, és mint szülők kettesben Gáborral. És jól esik. Tetszik az, amit látok. Mindent tökéletesen csinálunk? Semmiképp. Szeretnénk mindent tökéletesen csinálni? Nem. De a nap végén egy a sok szaladgálástól fáradt, maszatos gyerek bújik az ölembe, és kéri, hogy öleljem át én is, a papa is, és boldogan kacag a fülünkbe. Nekem pedig nem is kell több, ez a legnagyobb öröm. Sokat nevetünk itthon, de persze van, amikor sírunk, és egyformán szeretem azt, amikor az előbbinél Emma is velünk táncol, az utóbbinál pedig átölel és megsimogatja az arcomat.

Mielőtt Emma megszületett, nem tudtam, milyen szülők leszünk együtt, és egyenként. Nem tudtam, milyen anyává válok majd, nem hoztam döntést arról, hogy mit hogyan akarok csinálni, milyen stílusban akarom nevelni majd a gyermekünket. Amikor Emma megérkezett akkor is engedtük, hogy a családunk igényei alakítsák ki azt a rendszert, ahogyan azóta is élünk. Nem ragaszkodtunk soha semmihez, ami nem működött nekünk, pedig sokaknak igen, és nem féltünk az érzéseinkre hagyatkozni ismeretlen helyzetekben.

Meghallgatni más szülők tapasztalatát hasznos, de azt gondolni, hogy ami egy családnál működik, az a másiknál is biztosan fog, tévedés. Minden család önálló dinamikával rendelkezik, ez természetes, és ugyanilyen természetes az is, hogy másképp cseperedik fel ennek a családnak a burkában egy gyermek.

Mi sok mindenben szabad utat engedtünk a szívünknek Emmával kapcsolatban a kezdetektől fogva. Nem próbáltuk soha könyvekből nevelni. Ösztönösen szeretettel vettük őt körül, és azt gondoltuk, ezzel tesszük neki a legjobbat.

Az első, a kórházban külön töltött éjszakája óta mindig együtt alszunk. Az együtt alvás, sok máshoz hasonlóan történt velünk, nem terveztük. Korábban bennünk is élt a kép a szobájában békésen alvó gyerekről, akit este boldogan néz a szülő álmában, majd a reggeli napfénnyel kel, de ezt az illúziót az éjszaka sötétjében két óránként szopizó baba Emma gyorsan eltörölte, majd beköltözött mellénk egy bölcsőbe, és amikor már elég ügyes volt az önellátó szopizáshoz, mellém a családi ágyba, aminek azóta is boldog lakója. Szeretem nézni esténként, ahogy kedvesen piheg és hozzám, vagy az apjához bújik, és imádom, amikor a csikizésére ébredünk egy szombat reggelen. Nem terveztük, hogy együttalvó család leszünk, de a sok békés, mindhármunknak átaludt éjszaka megfizethetetlen.

Ennél tudatosabban (de nem sokkal) álltunk neki az anyatejes táplálásnak. Természetesnek vettem, hogy Emma szopizni fog (tulajdonképpen, úgy, ahogyan azt is, hogy elalszik majd a kiságyában), hiszen ez egy baba dolga. Szoptatási tanácsadó ismerőseim elláttak néhány fontos információval, én pedig nagyképűen álltam a dologhoz, mint aki mindent tud. Tulajdonképpen semmi más elvet nem követtem, mint, hogy mindig szopizzon, amikor csak akar. Az első két hét után nem mértem a súlyát, soha nem néztünk órát, ha éhes volt, ha kedve volt szopizott. Ez persze azt jelentette, hogy az első két hónapban mást sem csinált a lányom csak szopizott (és valójában azt, hogy ma is úton útfélen azt mondja, cici, és mutatja, hogy hová ücsörögjek le, hogy ő az ölembe telepedve szopizhasson), de ez csak öröm volt. Nem terveztem, hogy meddig szoptatom, sőt, nem tervezem most sem. Még igényli. Még fontos neki. Ha bármelyikünknek elég lesz, véget ér, addig pedig ajándék.

Valószínűleg a szopizás sikere okán (vagy éppen egyáltalán nem azért, ezt nem fogom megtudni már) igencsak madárétkű volt sokáig Emma. Legtöbbször még mindig az. Szeret sokféle ételt, de keveset eszik. Anyukám történeteihez és a bébiételes plakátokhoz képest, amikben egy féléves gyerek seperc alatt befal egy nagy tál pürét, Emma szinte egyáltalán nem evett pürét. 9-10 hónaposan kezdett el darabos ennivalókat enni, lényegében ekkor kezdte el a saját hozzátáplálását, és hipp-hopp ugyanazt ette, mint mi (ami nem volt túl nehéz, mivel alapvetően egyszerű zöldségeket, gyümölcsöket, gabonaféléket eszünk). Mivel mindig szépen nőtt, erős és egészséges így azon nem aggódom, hogy keveset eszik. Legjobban a nyers zöldségeket szereti, sokszor semmi más nincs a napi menüjén, és amíg ebben ilyen szerencsém van, addig nem töröm a fejem rajta.

Amíg nagyon apró volt, az első 3-4 hónapban természetesen nagyon óvtuk őt, de ahogy elkezdett mozogni, kúszni-mászni, érdeklődni minden iránt, kinyílt a világ neki is és mindhármunknak. Azóta nem kötjük magunkat szigorú napirendhez, a déli alvás békéjét leszámítva. Emma rugalmasan alkalmazkodik az új helyekhez, szeret kirándulni, vendégségben lenni, élvezi a nagy társaságot, a gyerekcsapatokat, de természetesen nagyon szeret itthon is lenni. Szeretem őt nézni egy-egy sűrűbb nap után, ahogyan csendben belefeledkezik a játszásba a kertünkben, ahogyan újra felfedezi a játékait.

A legfontosabb kincsünk a családban az együtt töltött idő, én egyelőre minden időmet Emmával töltöm, Gábor pedig amennyit csak tud. Sokszor csak szaladgálunk a fűben mezítláb, zöldségeket, gyümölcsöket nézünk a kertben, vagy a nagymamáink kertjében, együtt főzünk a konyhában, sepregetünk, sétálunk a környező utcákban, a Duna-parton, botokat gyűjtünk a kutyának, virágokat szagolunk az út mentén, csikizzük egymást, énekelünk, táncolunk. Ha valami, akkor azt hiszem ezek formálják őt a legjobban. Ragad rá minden, amit mi mutatunk, az, ahogyan mi éljük a leghétköznapibb dolgainkat. Sorra látom, ahogy utánozza a tevékenységeinket, akár mi mutattuk neki, akár ő leste el.

Emma sokat van együtt a nagycsaláddal, a közeli barátainkkal, és egyszerűen odavan mindenkiért. Ahogyan megsimogat, átölel, játszani hív mindenkit, az nagyon megható. Kivételes helyzetben van, mert ő az első gyerek a saját generációjában, így valósággal sztárolják őt, ami meg is látszik bizonyos szokásain, mint például, amikor megtapsolja (és megtapsoltatja) magát egy-egy vicces helyzetben. Nagyon szerencsések vagyunk, mert ez a sokfelől érkező szeretet valósággal sugárzik róla.

Szülőnek lenni a legnagyobb ajándék, ami történhetett velünk. Néha könnyű, sokszor nehéz, de mindig nagy áldás. Látni, ahogy napról-napra cseperedik egy gyönyörű kis lélek, aki belőled van, aki a te szeretetedből táplálkozik, a te szemeden keresztül látja a világot, a te szokásaidból tanul, zseniális érzés. Tudni, hogy ő tőled függ, hogy neked kell gondoskodnod róla örökre félelmetesen nagy felelősség. Érezni, ahogyan mindig feltétel nélkül szeret, leírhatatlan.

Amióta Emma köztünk van, tudom, hogy a helyemen vagyok, nem először, de először igazán.

És ez még csak a kezdet.