Emma születéstörténete

Most, hogy közeleg Emma első születésnapja, egyre többször gondolok arra a napra, amikor megérkezett közénk aprón, puhán, ártatlanul, és már annyiszor le akartam írni. Hát legyen!

Péntek volt, február 3-a, 4 nap hátra a kiírt időpontig, amit hosszú hónapok óta nagyon vártunk. Az utolsó ctg-re mentünk be délután a szülésznőnkhöz Gáborral. Már két hete túl voltunk az apás szülésfelkészítő jógaóránkon, egy tucat trükköt tudtam, sétákat, légzéseket, masszázsokat, ezerrel ittam a málnalevél teát, szedtem a homeopátiás bogyókat négynapos váltásban, mindenünk össze volt pakolva – testben és lélekben is készen álltunk Emmára. A szülőszobára ketten érkeztünk, mi és egy anyuka, aki velünk ellentétben már szülni jött. Velünk minden rendben volt, ahogyan az elmúlt vizsgálatokon, most is megállapította a szülésznőnk, Szilvi, hogy Emma még odabent jól érzi magát, de most már bármikor elindulhat hozzánk. Amikor kijöttünk érthetetlen szomorúság telepedett rám, úgy irigyeltem a másik anyukát, aki már tudhatta, hogy pár óra és a gyermekével lehet. Nekem pedig újra haza kell mennem, baba nélkül. Eddig a napig sosem voltam türelmetlen, tudtam, hogy Emma majd jön, amikor úgy érzi, eljött az idő, de valamiért ekkor nagyon szerettem volna, ha már velünk van, láthatjuk, átölelhetjük végre.

Ezzel az érzéssel aludtam el aznap este és hajnalban, ahogy már többször az utolsó hetekben, arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. De míg korábban midig elmúlt és csak egyszeri alkalom volt, most újra meg újra jöttek a görcsök. Rápillantottam az órára, 5 óra volt és 10 perccel később újra jött, aztán megint. Imádkoztam, hogy ez Emma legyen, hogy ez legyen az a csodálatos nap, amikor anya leszek. Így történt.

Visszaaludtam, és mi, a tipikus korán kelő házaspár aznap reggel 9-ig aludtunk. Frissen, erővel teli ébredtem, és újra meg újra éreztem az összehúzódásokat, nem voltak erősek, de folyamatosan kopogtattak a pocakomon. Még mindig csak reménykedtem, hogy ez már az, aztán 10 óra után elkezdtem figyelni, hogy milyen sűrűn jönnek, milyen hosszan tartanak. Gábor - akinek pénteken még volt egy műtétje, de mától szabad volt és készen állt, hogy apaszabadságra jöjjön velem hetekre – a számítógépnél ücsörgött, én meg a kanapén írogattam a fájásokat és néztem a napok óta jósolt havazás kezdetét. Felhívtam anyukámat, aki már gyakorlottabbnak mondhatja magát egy szülés beindulásának felismerésében, és menten át is jött ránkpillantani. Amikor néha már abbahagytam a fecsegést, és vettem egy levegőt, nagyon tudományosan megállapította, itt bizony érkezni fog a mi babánk. Szép lassan telt az idő, öt percenként érkeztek a fájások, még mindig nem erősek, és szép lassan tényleg realizálódott bennünk, mi most szülők leszünk, Emma végre megérkezik hozzánk. Gábor ebédet készített, én pedig elmentem fürdeni, hajat mosni, széppé varázsolni magam a lányom tiszteletére. Már volt, hogy 3 perc telt csak el a fájások között, és én, naiv, nagyon-nagyon naiv elsőszülő nő, olyasmiket gondoltam fürdés közben, hogy remélem, azért időben beérünk majd a kórházba. Nos, beértünk. Megebédeltünk, rántott halacskát, sült krumplit és salátát készített Gábor, aki soha nem forgolódik a konyhában (bár az elkövetkező hetekben elég nagy háztartási rutinra tett szert, node akkor még nem), és bár az izgatottságtól nem voltam túl éhes, tudtam, hogy ezzel a lakomával kell majd bírnom erővel az elkövetkező sok-sok órát. Mivel a fájások szépen kopogtattak pár percenként és tartottak is fél percig már jó ideje, felhívtam a szülésznőnket, hogy nagyon úgy néz ki, eljött az időnk. Abban maradtunk, hogy összekészülődünk, és elindulunk, tekintve, hogy reggel óta szép vastag hótakaróval borított lett minden, mi pedig a János kórháztól tiszta úton is háromnegyed órás távolságra lakunk. Mindent elrendezgettünk, felhívtuk a családjainkat, csak, hogy tudják, elkezdődött, és gondoljanak ránk, az utolsó hiányzó szöszt is beletettük az óriási kórházi táskába, leültünk Gáborral és közösen imádkoztunk, hogy minden rendben legyen a mi lányunkkal ma, hogy vigyázza őt a Jóisten úgy, ahogy eddig is tette. Potyogtak a könnyeim – nem először aznap, és nem is utoljára. Elbúcsúztam Lilikétől, behuppantunk az autóba, és 3 órakor elindultunk a kórház felé. Nagyon lassan lehetett csak menni, és minden gyönyörű volt a hóesésben, nagyon élveztem ezt az utat, sokkal jobban, mint előző nap hazafelé ugyanezt. 

4 órakor megérkeztünk a kórházba, feltipitopogtunk a 2. emeletre, bekopogtunk és boldogan mondtam: alighanem szülni jöttem. Megérkezett Szilvi is, és hirtelen minden elég valóságos lett, hálóingre öltöztem, megvizsgált (semmi tágulás), ctg-re tett (fájások jövögetnek szépen), kitöltöttük az utolsó papírokat is, már csak orvos kellett. Ez a kérdés addigra nem nagyon foglalkoztatott, a saját orvosunk, akihez terhesgondozásra jártam, nem volt ott, hiszen hétvége volt. Úgy szólt az egyezségünk, hogyha bent van (és miért ne lenne?), úgyis ő segíti világra a babánkat, ha pedig nem, akkor majd az ügyeletes orvos. Ennek ellenére mindenki lázasan elkezdte őt hívogatni, hogy az anyukája szülni készül, de egy idő után kiderült, hogy éppen Sárváron van, így sajnos (tulajdonképpen az eredeti megbeszélésünk szerint) nélküle szülünk. Nem gond.

A legfontosabb, amire tudatosan készültem a szülésemmel kapcsolatban az volt, hogy el tudjak fogadni bármilyen, a terveimmel ellentétes alakulást. Nagyon szeretem megtervezni a dolgokat. Előre látni, hogy mi, hogyan történik. De nem mindent lehet, sőt, a legfontosabb dolgokat az életben nem irányíthatjuk. A szülésünket, a babánk születését elsősorban nem mi irányítjuk. Nekünk el kell fogadnunk a testünk, az ő kis teste munkálkodását és erősíteni ezt. Azt hiszem, ez maximálisan sikerült, ezért is emlékszem úgy vissza erre az egész napra, hogy csodálatos volt.

Szóval eldőlt, hogy az éppen ügyeletes orvos, egy türelmes, nyugodt hangú, fiatal orvos (akit ráadásul Gábor futólag ismert az egyetemről) lesz a mi szülészorvosunk. Szilvi gondos irányítása alatt beköltöztünk a szép, rózsaszín falú szülőszobába (én ekkor úgy éreztem, hogy minden apró részlet, ami őrzi a jókedvemet számít), betettük a lemezt, amit Emmának és magunknak ide készítettem, gyenge hangulatfényt kapcsoltunk, Szilvi adagolta nekem az összehúzódásokat serkentő homeopátiás bogyókat, én pedig a kismama jógán tanultak szerint igyekeztem a gyermekemet lefelé csalogatni mindenféle járással, ringatózással.

Gábor abszolút a helyzet magaslatán állt, végig segített a biztatásával, a nyugalmával, a sok mindennel, amit, mint kispapa megtanult a szülésfelkészítőn és nem átallott alkalmazni sem. Nem tudtam, hogy milyen egy szülés, de azt tudtam, hogy milyen szülést szeretnék. Természetes szülést. Olyat, ahol biztonságban érzem magamat és a gyermekemet. Ahol támogatnak, ahol egy csoda születik meg. Minél kevesebb külső beavatkozást. Ennek legtöbb része megvalósult, mert végig, végig nagyon nyugodt voltam és maximális biztonságot adtak az engem körülvevő emberek. Más részei nagyon nem, ezeket el kellett engednem.

Telt az idő, újabb vizsgálat, szinte semmi tágulás, fájások jönnek szépen. Nem csüggedtem egyáltalán, Szilvi elég meggyőzően biztatott, minden remek, ennek pont így kell haladnia, majd egy kis fürdő kicsit megsegíti a dolgot. A kismama fórumok által rettegett, az egész szülésben a legrosszabb (mi van?) beöntésen is túlestünk, szó szerint semmi volt az egész, majd hosszasan ücsörögtem a forró zuhany alatt. Nagyon jólesett, ahogy jöttek a fájások, és a forró víz a pocakomon enyhítette őket. Tényleg éreztem, hogy ezek mindegyike a kislányomat hozza felénk. Újabb semmilyen eredményt nem hozó vizsgálat után az volt az orvosi döntés, hogy kössenek be oxitocint. Nem örültem annak, hogy így majd kevésbé tudok mozogni, de elfogadtam és értettem a dolgot. Az ezután következő órák legnagyobb részét négykézláb, egy labdán ringatózva töltöttem, így voltak legkönnyebben elviselhetőek a fájások. Ahogy egyre erősödtek, Gábor készített muskotályzsályás forró borogatást (ez nem vált be, mert gyorsan kihűlt és fáztam tőle), és masszírozta a derekamat (ez a végsőkig nagyon bevált), a csípőcsontok erős nyomása fájdalomcsillapítóként hatott, nagyon áldottam Andi nevét, aki a jógán tanította ezt. Ajánlottak epidurális érzéstelenítést, de úgy éreztem, még bírom, jó ez így.

Valamikor később (az időérzékem ekkor már nagyjából elveszett), miközben a labdán vészeltem át egy fájást, elfolyt a magzatvíz. Sárga volt. Tudtam, hogy ez nem jelent valami jót. Mekóniumos volt. Gábor szólt Szilvinek, aki továbbra is biztatott, nagyon jól csinálom, minden rendben van. Ez rengeteget jelentett, mert tényleg hittem, hogy ez így van. Így is volt. Csak jobban kellett figyelni Emmára. Nem tudom, pontosan milyen volt az átmenet, de a kezdeti kislámpás, zenés magányunkból ekkorra már nagylámpás sürgölődés lett, és az ügyeletvezető orvos is megjelent megnézni minket – az ilyesmi sosem szerencsés, minél kevesebb orvos, annál jobb. Több órányi oxitocin után gyakorlatilag semmit nem tágultam, Emma csak nem akart jönni. A mélypont az volt, amikor sugárban hánytam le az ágyról, akkor egy rövid időre gyengének éreztem magam, és olyan érzésem támadt, hogy ezt a jelenetet már láttam egy tiniterhességes valóságshowban. Ez akkortájt volt, amikor már lélegezni is elfelejtettem, és őszintén szólva az ekkori események összemosódtak bennem. Arra emlékszem, hogy 11 órakor az újabb ügyeletvezetői vizsgálat után az lett a döntés, hogy kapok egy epidurált, hátha az ellazít (ebben reménykedtem), ha pedig nem, hát ezzel mehetek majd császárra. Őszintén, eddig bennem fel sem merült ennek a lehetősége. Őszintén nem. Azt csak ebben a hónapban tudtam meg Gábortól, aki azt feltétezte, hogy ezt akkor én is hallottam, de azt hiszem én már nem sok mindent hallottam, hogy az orvos már ekkor érezte Emma nyakán a köldökzsinórt.

Megérkezett az aneszteziológus, egy fiatal, vidám, jófej lány. Korábban már mindent megbeszéltünk Szilvivel, hogy hogyan kell, ha ilyesmi lenne (nyilván nem lesz persze…), úgyhogy görbítettem a hátam, kicsit kellemetlen lehet, de igazából megkönnyebbülés volt, hogy éppen véget ért egy fájás, és annak örültem, amíg görbültem és ő szúrt. Gábor többször is viccesen mesélte utólag, hogy amikor mondták, hogy ennyi volt, én annyit fűztem hozzá: Ez lószar. Nem is éreztem, az biztos. Azt mondták vagy negyed óra, mire beáll, de amennyire emlékszem, nekem pillanatokon belül kikapcsolt minden – már csak a gépen láthattam, hogy összehúzódás van. Az epidurál sem hozott csodát, a magzatvíz továbbra is mekóniumos volt, Emma szívhangja is furcsaságot mutatott, jött az ekkor már elkerülhetetlen: beleegyezek-e a császármetszésbe. Nyilván beleegyezek, oda sem néztem, csak ráfirkantottam a papírra. Gyorsan megkérdeztem Gábortól, amit már százszor aznap és a kilenc hónap alatt: Ugye, minden rendben lesz? Megnyugtatott, hogy persze, hiszen tudom, hogy ez semmi, gyorsan megleszünk. Nem fog fájni, amit kaptam, az jó cucc. Ez nagyon megmaradt bennem. Ennek a biztonságával néztem szembe mindazzal, mi ezután jött, mégpedig nagyon gyorsan, mert innentől kezdve percek múlva a szomszédban voltam a műtőben, sajnos Gábor nélkül, aki nagyon megható módon szomorkodott, hogy nem jöhetett be, ahogyan azt előtte beszéltük. Végül a műtő előtti folyosón állt, ahonnan, bár én nem láttam (ott fekve, nyilván nem), ő ránklátott, és Szilvi közvetített közöttünk. Szilvi még ekkor is nagy nyugalmat hozott nekem, tudom, 5-10 perc és meg lesz Emma, utána ő viszi ki Gábornak, semmit ne aggódjak. Aztán ott állt egy a sarokban törölközőkkel a kezében, Emmára várva. Nagyon megnyugtató volt a látványa.

Az aneszteziológus lány a fejem mellett ült, hideg üvegcséket tett a hasamra, hogy érzem-e, nem, semmit, igazából azt sem tudtam, mire kérdezi, de én semmit, semmit nem éreztem. Később, míg írogatta a vérnyomásomat, olyasmiket kérdezett, hogy mi lesz a neve, ha lány lesz, mondtam, Emma, na és, ha fiú, hát bizony fiú nevünk az nincsen, hiszen egyszer azt mondták, hogy lány, és mi azóta csak Emmácskát várjuk. Meg, hogy lesz-e saját szobája, vettünk-e neki sok ruhácskát, milyen színűeket. Válaszolgattam, nagyon jól esett mindez, és míg a Hello Kittys tollát néztem, mint egy újabb bizalmasomat, megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, elkezdték-e már. Azt mondta, igen, már látom a fejét. Megdöbbentem teljesen. Mi? A fejét? Semmit sem éreztem, és alig bírtam elhinni, hogy én itt fekszem mozdulatlan pár perce, és ő már látja a gyermekem fejét. Azt mondta, most majd érezhetek valami kellemetlen nyomást a mellkasomnál, de nem éreztem semmit, és a következő pillanatban felsírt a mi babánk. 23 óra 31 perckor. Na, Emma lett? Kérdezte az orvosokat. Igen, kicsi lány, ő az, Emma. Olyan volt, mintha nagyon távolról sírna, egészen édes, nagyon csecsemős hangon sírt, nekem pedig ömleni kezdtek a könnyeim. Olyan hihetetlen boldogság volt hallani őt, itt van, ő maga egészben, itt van. A következő pillanatban Szilvi kivitte az üvegfal mögé, bebugyolálni, megmérni, cseppenteni, majd visszahozta hozzám, hogy megnézhessem őt, megpuszilhassam őt. Gyönyörű volt, göndör, magzatmázas hajacskája, rózsaszín kis bőre volt, és a miénk volt. 3350 gramm, 57 centiméter. Az orvosok olyanokat mondtak, hogy topmodell lesz, mert olyan hosszú és vékony lányka, és, hogy Sütő Enikő modelliskolájába fogom adni. Ezután Emmát kivitték Gábornak. Ezután lettem csak igazán türelmetlen, úgy szerettem volna én is velük lenni, de tudtam, hogy minden rendben van így, apa és lánya együtt, s hamarosan mindhárman. Nagyon vártam, hogy teljenek a percek, az órát néztem, és pár szót beszélgettem az aneszteziológussal. Aztán elkezdtem fázni, nagyon fázni, annyira hogy hamarosan már melegvizes kesztyűket hoztak a tenyereimbe, hogy melegítsenek, de remegtem piszkosul, az orvosok meg olyanokat kérdeztek, hogy mi az, vicceket mesélsz neki, hogy így remeg? Akkor ezt nehezen éltem meg, mert így még nem fáztam soha, de eltelt egy fél óra, és az orvosok gratuláltak a lányomhoz, engem betakargattak, áttettek egy görgős ágyra, és kitoltak, Emmához, Gáborhoz, hát ennyi, kész. Borzalmasan boldog voltam.

Másnap tudtam meg, hogy a köldökzsinór rá volt tekeredve Emmára, egyszer a kis nyakára, egyszer pedig keresztbe, a hóna alatt, mint egy biztonsági öv, s ez nem engedte őt mozdulni lefelé.

Bevittek egy kétágyas szobába, lefektettek, jött Gábor és Emma, drága Emma, ott voltunk hárman, egyszerűen hihetetlen volt. Megfogtam őt kicsit, Szilvi segített, hogy annak ellenére, hogy nem tudok moccanni sem, tudjon szopizni, és ott, fölémlógatva az én kicsiny lányom elkezdett szopikázni. Ez a lelkesedése a mai napig nem hagyott alább. Miután megszeretgettük egymást mindhárman, Emmát reggelig elvitte Szilvi a csecsemőosztályra, Gábor pedig hajnalai 1 után hazaindult azzal, hogy reggelre itt lesz. Hozzám pedig jött egy nővér gyógyszert kötött be, lázat mért, és egész éjjel ez ismétlődött jó párszor. Mondták, hogy reggel 8-kor jönnek majd felkelteni. Nem bírtam aludni, csak a Gábor által készített képeket nézegettem a telefonomon, újra gondoltam a nap eseményeit, és vártam a reggelt. Semmilyen fájdalmam nem volt, igazából akkor nem is úgy gondoltam magamra, mint akinek egy műtétje volt.

 Mire elérkezett a keltés már megismerkedtem a szobatársammal és annak az Emmánál három nappal idősebb kislányával, és készen álltam, hogy szaladjak a sajátomért. Elég meglepő volt, ami ezután következett. Nem készültem császárra, nagyon nem. Utána sem néztem, hogy mi jöhet ezután, így nem tudtam, hogy nem az lesz, hogy én felpattanok az ágyból és boldogan suhanok a boldog babámmal (bár egyikünk boldogságával sem volt gond szerencsére, így tulajdonképpen csak a suhanás maradt el). Szerencsére nem emlékszem már pontosan arra, hogy milyen érzés, milyen nehézség volt a mozgás az első órákban, az első napokban – nagyon bölcsen működik egy anyai test és elme. Mindenesetre a nővér azt mondta, álljak fel az ágyam mellé és sétáljak el a szoba túloldalán lévő mosdókagylóig. Rendben, de nem ment, egyszerűen nem ment, nem tudtam felülni. Mivel nem én voltam az első császárral szült anyuka a történelmében, nem törődött azzal, hogy ez most számomra lehetetlen küldetés, és rámparancsolt, hogy de, most, egyedül. Valahogy, így-úgy támaszkodva felkeltem, elsétáltam a lehetetlenig, kicsit összeszedtem magam, és hamarosan megjött Gábor, aztán hozta Emmát a csecsemőosztályról, aki még annál is szebb, kedvesebb és apróbb volt, mint amilyenre emlékeztem. Ezen az első napon óriási segítségemre volt Gábor, mivel egyedül nem tudtam felkelni, de igazából még az ágyban felülni sem. Ő tette tisztába Emmát, ő adta az ölembe, hogy hozzám bújhasson, hogy szopizhasson, ő tette be az ágyikójába, amikor elaludt. Csak ültünk és néztük őt egész nap – illetve engedtük, hogy a családunk, a nagy-nagy családunk, aminek minden tagja nagyon várta az első unokát, unokahúgot, dédunokát is megnézhesse őt végre. Este fürdetésre is Gábor vitte be a csecsemőosztályra Emmát, és megszakadt a szívem, hogy nem lehet velem, de ekkor még nem tudtam róla megfelelően gondoskodni, nem tudtam felpattanni az ágyból hozzá, így könnyek között, de jó éjszakát kívántam neki, ahogyan Gábornak is, aki az egész napos támogatásom és szórakoztatásom után hazament. Ekkor már elég fáradt voltam ahhoz, hogy elaludjak, és csak azt kívántam, hogy másnap reggel saját erőmből felkelhessek.

Így is lett, reggel, ha nem is könnyedén, de felkeltem, elmentem a fürdőszobáig egyedül, majd az ágyam szélén ültem és vártam, hogy mehessek végre a lányomért egyedül. Elcsoszogtam a folyosó végén lévő csecsemőosztályra, és a kis kocsik közt megpillantottam a Váradi Emma feliratút, amelyikben az én kis angyalom szuszogott. És ekkor, ezen a második napon kezdődött meg a mi elválaszthatatlan anya-lánya életünk, mert ekkor már magam tudtam őt hozni-vinni, etetni, és ezen a napon, amikor a szobámból hazament az anyatársam, így csak a miénk lett a hátralévő két napra, Emma már velem aludt, és én borzasztó büszke voltam magamra, amiért egy törékeny manót egyedül gondozgatok, és borzasztó büszke voltam Emmára, amiért az esti fürdetés után édesdeden elaludt és csak éjfélkor ébredt fel szopizni kicsit. Anya lettem. Csodálatos volt és máig az, minden nap. Sokszor nehéz, de úgy érzem, sosem voltam ilyen boldog, kerek ember, mint azóta, hogy Gáborral megszületett a gyermekünk

A kórházban négy napot töltöttünk, ezalatt velem és Emmával mindenki gondos és segítőkész volt, mindkét hozzánk tartozó orvos rendszeresen ránknézett - igazából velem semmi gond nem volt, nem voltak fájdalmaim vagy lázam, a második naptól nem kértem fájdalomcsillapítót sem. Azon kívül, hogy nagyon nehezen mozogtam (és még legalább 3 hétig nem tudtam nevetni egy jóízűt, mert égtelenül fájt tőle a hasam, szegény Gábor egy hónapig nem viccelődhetett), semmi panaszom nem volt. Emma is szerencsés kicsi manó volt, sokat ölelgettük, jókat aludt, a legelejétől ügyesen szopizott. A szoptatásnak elég magabiztosan fogtam neki, két kedves szoptatási tanácsadó ismerősön ellátott mindenféle jó tanácsokkal még pocakosan, a kórházban pedig Szilvi segített mindenben. A harmadik napon meg is indult a tej, mire hazajöttünk már csak annyi dolgom volt, hogy amikor csak szeretné, mindig cicire tegyem Emmát. A csecsemőosztályon is kedvesek voltak velünk, ha vittem fürdetni vagy mentem érte mindig úgy szólították őt, Emmácska, és ez nekem különösen kedves volt. Összességében a bent töltött napok nagy biztonságot nyújtottak, ha újra választanék, szívesen választanám újra ugyanezt, de nagyon jó volt hazatérni szerdán az otthonunkba, mint egy új, igazi család, hogy elkezdhessük életünk legnagyobb kalandját: a szülőséget.

Pár nap múlva egy éves lesz Emma. Az az apró, törékeny kis baba, aki naphosszat csak aludt, és mit sem tudott önmagáról ma szalad, pakol, magyaráz, ha valami nem tetszik neki rámnéz, fancsali kis fejet vág és azt mondja nem, az apjának édesen integet és mondogatja, papa, ha meglát, hozzám szalad és egy puszit nyom az arcomra. Eltelt egy év. Pedig olyan, mintha tegnap lett volna, amikor a lányom született és, ha lehetne, holnap újra csinálnám az egészet.

Köszönöm Emma, hogy minket választottál!